Mikulás-járás

Sokan nem is tudják már, honnan ered a Mikulás. Felnőtt fejjel már csak arra emlékszünk, milyen érzés volt várni rá, majd örömmel meglesni, mit tett az olyan nagy gonddal kifényesített csizmába.

---

Mikulás valójában szent Miklós püspök volt, egy igazi szakállas öregember, aki életét a jócselekedeteknek szánta. Sok száz évvel ezelőtt élt. Nem fehérprémes bundában, hanem vörös palástban járta csendben a várost, s adakozott a szegényeknek- kinek mire volt szüksége.

https://www.youtube.com/watch?v=R4eWor4jb7k

https://www.youtube.com/watch?v=U28KZY3yY1M

https://www.youtube.com/watch?v=lzcdUVBEoC0&list=PLSTnHZXLK2xi0OCELYqg9kUyTrEsm8Cy7

https://www.youtube.com/watch?v=_xtThriF5xU

Csengő csendül csingiling, csizma koppan odakint.

Kopogtatnak, kopp-kopp-kopp nyissuk ki az ablakot!

Nini, a jó Mikulás! Ő az bizony, senki más!

Ősz szakálla földig ér, tornyos süveg a fején.

Havas bunda a vállán, nehéz puttony a hátán.

Puttonyában minden jó, piros alma, mogyoró,

alvós baba, kispuska, képeskönyv és trombita,

kishegedű huj, huj, huj hosszú virgács juj, juj, juj!

Jó Mikulás bácsi nagyon régen vártunk,

tessék csak bejönni oly szívesen látjuk!

Mesék-történetek Mikulásról

Szent Miklós püspök-Mikulás

A z egyszeri királynak volt egy gyönyörű és nagyon okos leánya. Apja
mindent megadott neki, a széltől is óvta, szolgák lesték minden óhaját.
Egyszerre mégis egy furcsa, titkos betegség kezdte gyötörni. Napról-napra
búskomorabb lett, már senki sem látta mosolyogni. Elgyengült, sorvadozott, az
ágyból kikelni sem volt ereje. Minden életkedve elszállt. Apja híres orvosokat,
bölcseket, tudósokat hívatott, de a betegséggel egyikük sem tudott mit kezdeni.
Egyszer egy öregember érkezett, távoli vidékről. „Én meggyógyítom a
hercegnőt, felség!” – mondta a királynak. Belépett a lány szobájába, karján egy
fedeles kosárral. „Viseld gondját!” – szólt a némán, sápadtan, lehunyt szemmel
heverő lányhoz. Azzal otthagyta a kosarat és elment. A lány nagy nehezen
kinyitotta a szemét, kinyújtotta a karját, s felhajtotta a kosár fedelét. Éles sírás
hangzott fel a kosárból, s a lány döbbenten bámult. Néhány hónapos csecsemő
feküdt a kosárban, soványan, mint a csontváz, tele sebekkel, rosszindulatú
kiütésekkel. A hercegnő szíve megesett a gyermeken. Fölkelt, karjába vette,
ringatni kezdte. Elhatározta, hogy ápolni, gondozni, gyógyítani fogja. Embert
nevel majd belőle. Nagy-nagy fáradsággal teljesítette is, amit elhatározott.
Hosszú-hosszú hónapokon, éveken át gondozta a kicsit, sokat éjszakázott
mellette: etette, mosdatta, öltöztette. A sokáig betegeskedő gyermek végül egy
nap kacagva ébredt, s így kiáltott a fölé hajló hercegnőnek: „Mama!” A
hercegnő boldogan nevetett, felugrott és körültáncolta a szobát! Most vette csak
észre, hogy amíg a gyermeket ápolta, nevelte, ő maga is meggyógyult.
„ Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek
föl, a halmokat hordjátok el! Ami görbe, legyen egyenessé, ami göröngyös,
váljék sima úttá!” – hangzik felénk Izaiás próféta szózata Advent II.
vasárnapján. Milyen sokszor hiányoljuk az életünkből Isten jelenlétét:
hiányoljuk az örömet, a békét, a lelkierőt, a szeretetet, egyáltalán az életünk
értelmét. Pedig ahhoz, hogy Isten eljöhessen az életünkbe, elő kell készítenünk
az Ő útját. Isten útja pedig az ember – mi magunk! Isten mindig is emberi
módon, emberi eszközök által szólt, közeledett az emberiség felé, hiszen hogyan
is tudnánk egyébként megérteni? A pátriárkák, a próféták, a kiválasztottak által
nyilatkozott meg az Ószövetségben, az idők teljességében pedig „Fia által szólt
hozzánk”, aki emberré lett, asszonytól született. Jézus, a Fiú pedig nem
elsősorban parancsokat osztogatott vagy tanórákat tartott arról, hogy hogyan is
lehet megismerni Istent, hanem arra szólította az embereket, hogy kövessék Őt,
éljenek a példája szerint. Ha meg akarjuk érezni Isten szeretetét, nekünk kell
szeretnünk embertársainkat. Ha boldogok akarunk lenni, boldogságot kell
vinnünk mások életébe. Ha értelmesnek akarjuk látni az életünket, értelmet kell
adnunk mások életének. Ha azt kívánjuk, hogy Isten eljöjjön hozzánk, nekünk
kell Isten útjává válnunk mások felé. Olyan emberekké kell lennünk, akiknek
szavaiból, cselekedeteiből felismerhető lesz az Isten azok számára, akik között
élünk! Akkor van velünk, akkor él bennünk az Isten, ha másokhoz el akarjuk és
el tudjuk vinni Őt.
H o g yan készítsük elő az Úr útját, vagyis önmagunkat? Úgy, hogy
felismerve hibáinkat, bűneinket, gyöngeségeinket, bűnbánatot tartunk és
megpróbálunk egyre jobb emberekké lenni. „Ami göröngyös, váljék sima úttá!”
Addig, amíg nem érzünk felelősséget másokért, nincs elég motivációnk a bűn
elleni küzdelemre. Azonban ha igazán szeretünk másokat, s a legjobbat akarjuk
nekik adni önmagunkból, akkor valóban igyekszünk is a legjobbak lenni. A
halmok lehordása jelenti a kevélységből, önzésből, hiúságból, mások
lenézéséből fakadó hibáink leküzdését. A völgyek feltöltése pedig a
mulasztásaink, lustaságból, hanyagságból fakadó bűneink elleni küzdelmet
jelképezi. Így válhatunk Isten egyre simább útjává az emberek felé. Így lehetünk
olyan ajándékká, akinek örülni tudnak az emberek, akinek jó ott lenni a
közelében! Erre az önajándékozó szeretetre mutat nagyszerű példát a mai nap
szentje, Szent Miklós püspök, a gyerekek – és felnőttek által is – várva várt
Mikulás.

 Zelk Zoltán-Mikulás bácsi csizmája

 A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
     – Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
     Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
     Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
     Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
     S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
     – Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
     S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
     – Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
     De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.  Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.